Az óceán szó az Ókeánosz szóból származik, mely a világkorongot körülvevő folyam, világtenger jelentéssel bírt. Eredetileg a nagy ősvíz istenének volt a neve a görög mitológiában. A latin Oceanus (világtenger) ennek a szónak az átvétele. A magyar nyelvbe a latin nyelven keresztül került a szó, az –us végződés elhagyásával. Más európai nyelvbe is a latinon át került be, mint a németbe (Ozean), vagy a franciába (océan).
A szó első magyar nyelvű előfordulása egy 1604-es írott szövegben található: „Sziget az Nemet Oceanuson”. Legközelebb 1651-ben Zrínyi Miklósnál fordul elő. Az 1700-as évek vége felé terjedt el, főleg Csokonai Vitéz Mihály verseiben szerepel viszonylag gyakran. A reformkori magyar íróknál már sűrűn szerepel a szó.
Az óceán szó második jelentése: valaminek a mérhetetlenül nagy tömege, özöne. Ezt a jelentésváltozatot leginkább az irodalom kedvelte. Szimbólumként is előszeretettel használták a szót, például Ady Endre Az Értől az Oceánig című versében.
Az óceán szó számos szinonimával bír, főleg a melléknévi változata, az óceánnyi szó, hiszen ez fejezi ki a dolgok tömegét, mennyiségét. Ilyen szinonimák a tengernyi, a rengeteg, a sok, a mérhetetlen, és így tovább. Az óceán szónak vannak szókapcsolatai is természetesen, mint például az óceánjáró, amely főnévi és melléknévi jelentéssel is rendelkezik, vagy ilyen szóösszetétel még az óceánrepülő is, amely a jelentése szerint olyan repülőgép-vezető, aki valamely két hely (repülőtér, város) között a rendszeres légi forgalom megindulása előtt elsőnek vagy olyan feltételekkel repülte át az óceánt, különösen az Atlanti-óceánt, ahogyan előtte még senki. Később az óceán szóból alakult ki a tengerkutatás, tengertan tudományának az elnevezése is, az oceanográfia vagy oceanológia. Itt érdemes megemlíteni még valamit: a görögök gyakran mondták azokra a dolgokra, tájakra, mesékre, amiket nem tudtak elhelyezni a világukban, hogy azok az Ókeánoszon túl vannak.
